Ez olyan jelzésféle lenne, hogy bármennyire is nem adok életjelet magamról, még mindig lélegzek és mozgok. A nyár iszonyatosan gyorsan elrepült, és sokkal több lett a programon, mint azt előre sejtettem. Persze olvasni is nagyon sokat olvastam (szerencsére szinte csak nagyon jó könyveket fogtam ki :D), hogy bepótoljam, amit a suli miatt elmulasztottam, így az írásra nem nagyon maradt időm. Most meg elkezdődött a suli, és azt se tudom, hol áll a fejem. Holnap például kémia tézé egy olyan anyagból, aminek a nagy részét három hónapja vettük, ráadásul aki ismer, tudja, mennyire nem szeretem ezt a tantárgyat, így most szinte mindent szívesebben csinálnék, minthogy tanuljak. Azt hiszem, ezt a bejegyzést is azért kezdtem el írni, hogy hitegethessem magam azzal, hogyha nem is tanulok, legalább valami hasznosat csinálok...
Tegnap érkezett egy e-mail egy lánytól, aki nagyon szereti a KH-t, hogy nagyon régen frissítettem, és ugye nem akarom abbahagyni. Itt is üzenném neki, és mindenki másnak, akiben felmerült ez a kérdés, hogy a ritka frissítések ellenére eszem ágában sincs abbahagyni a történet írását, csak sajnos piszok lassú és lusta vagyok, ráadásul még időhiányban is szenvedek. Mindenesetre ez a rövid mail hatalmas löketet és kedvet adott az íráshoz, szóval csak legyek túl ezen a kémia tézén és az első dupla programozásomon (brrr, elég félelmetesen hangzik, és nagyon izgulok, hogy fog menni XD), és megyek írni. Most úgyis olyasmi lesz a fejezetben, amit már nagyon-nagyon régóta tervezgetek, ráadásul ezzel a fejezettel beindul a véghajrá, Fura belegondolni, hogy mennyire kevés van már hátra.
Végezetül egy hosszabb idézettel zárnám egy történetem részletével, ami egyenlőre csak a fejemben létezik. Valamikor a nyáron gépeltem be azért, hogy végre takarodjon a gondolataimból, és koncentrálhassak a KH-ra. Most találtam rá a gépemen, és gondoltam felrakom, hátha megtetszik valakinek. (
Magyarul publikálási kényszerem van.)
- Szóval itt vagy – fonta dühösen keresztbe a karját a mellkasa előtt Al, és bezárta maga mögött az ajtót. – Mégis mit gondoltál, mit csinálsz? Attól, hogy a regenerálódó folyamat véget ért még szükséged van pihenésre. Az ilyen sérülések és a szintlépés még belőled is sokat kivesznek, már megtanulhattad volna.
- Sajnálom – vágott bűntudatos képet Zach, bár egyáltalán nem érzett megbánást. Érzékelte ugyan, hogy még nincs csúcsformában, de az új szint kitapasztalása miatt érzett késztetés túl erős volt, és a bátyjáról is el akart feledkezni egy időre.
Látta, ahogy barátnője lassan lehiggadt, hiszen a teste ellazult, és a karját is a törzse mellé engedte.
- Semmi baj – válaszolta Al mosolyogva, és közelebb lépett hozzá. Már csak egy lépésnyire volt tőle, amikor valami megvillant a kezében, és felé vetődött.
Zachnek csak az utolsó pillanatban sikerült felrántania védőpajzsát, ami hárította a felé küldött energiagömböt. Villámgyorsan ellépett a felé vetődő lány elől, a mozdulat közben megragadta annak a csuklóját, és egy ötös szintű fagyasztást ráküldve magához húzta.
- Szép próbálkozás! – mosolygott kedvesen a lányra, majd lehajtotta a fejét, és gyengéden megcsókolta. Csak ezután engedte meg, hogy a mozdulatlanság távozzon Al végtagjaiból.
Al azonnal bizonygatni kezdte, hogy Zach túl fáradt az edzéshez, a mozdulatlanságot fel se vette, a csók hatásáról pedig csak a szeme vidám csillogása árulkodott.
- Majdnem sikerült meglepjelek, pedig ez a közelmúltban sosem fordult elő. Ez is bizonyítja, hogy túl fáradt vagy a komolyabb szinteken való edzéshez. A szimulátor két perc alatt kicsinálna.
- De csak majdnem - nyomta meg az utolsó szót Zach, ennek ellenére nem tiltakozott túl hevesen, amikor Al megfogta a kezét, és a falhoz húzta.
Mindketten leültek a földre, és nekitámasztották a hátukat a fémnek. Zachet jóleső érzéssel töltötte el a falból áradó hűvös, a fejét a vállára támasztó barátnője közelsége pedig megnyugtatta.
- Meséld el, mi a baj! – kérte néhány perc meghitt csend után a lány. – Még te sem vagy olyan őrült, hogy a gyógyulási folyamatból felébredve rögtön a magas szintekhez fenntartott edzőteremhez siess. Ilyet csak akkor teszel, ha valami nyugtalanít vagy bánt, és azt ki akarod űzni a fejedből – magyarázta meg a kérését, mielőtt Zach visszakérdezhetett volna.
A fiú felsóhajtott. Nem akart erről beszélni, de Al már évek óta a barátnője volt, és megérdemelte, hogy megossza vele az érzéseit. Ha neki, aki a világon mindenkinél jobban ismerte nem mondaná el, akkor mégis kinek?
- A bátyámról van szó. A díszszemlén láttam rajta, hogy mohón kutatta a diákok arcát, tehát keresett valakit. Engem. Nyílván megtudta, hogy apám ideküldött, és találkozni akart velem. A jelentéskor halotta a hangomat, belenézett a szemembe, de nem ismert meg, pedig együtt nőttünk fel – fejezte be keserűen.
Al vigasztalóan megszorította a kezét.
- Nagyon sokat változtál az elmúlt négy évben, mióta nem látott, ráadásul a korábbi tanulmányi eredményeid alapján biztos, nem az iskola legjobb tanulói között keresett.
- Ez nem elég mentség.
A lány nem sértődött meg a mogorva szavai hallatán, ami valószínűleg azért volt, mert ezt még mindig jobbnak tartotta, mintha a szimulátorban veszélyeztette volna a testi épségét.
- Tudom, hogy rossz érzés, de ő akkor is a bátyád, és eljött idáig, mert látni akart téged. Mért nem szóltál neki?
- Ott mindenki előtt nem akartam leleplezni a származásomat, az azóta eltelt két napban pedig aludtam.
- Értem. El fogod mondani neki?
Zach elfordította a fejét, hogy ne kelljen a lány szemébe néznie. Al olyan kérdést tett fel, amire nem tudta a választ, és az edzéssel éppen a megválaszolását akarta elodázni.
- Fogalmam sincs. Így, hogy nem ismert fel, megadta a lehetőségét az új életnek, amiben semmi jelentősége nem lenne a valódi származásomnak. A király nem csak azért jött ide, mert hiányoztam neki, annál azért jobban ismerem, hogy ezt tudjam. Rá akar beszélni a hazamenetelre, de az nem az én világom. Sokkal szívesebben lennék névtelen harcos, mint herceg a politika útvesztőjében.
